Az A. folyócska partján, nem túl messzire attól a helytől, ahol az a T.-ba torkollik, ült Jagababa, az egykoron híres vadász és utazó. Valaha végigbarangolta széles e világot, vihar repítette, felhők hordták a hátukon. Vagy éppenséggel ő terelte tova az égen emezeket, ki emlékszik arra már... Most pedig csak ül itt csendesen a parton naphosszat, a hullámokba bámul, halakra les. Hét falu volt az övé, s egy pompázatos kastély egy erdőnek is beillő vadaspark szívében, szolgáknak hada leste az óhaját, válla balján lámpásnak állt a holdkorong... Aztán egy macskaléptű hajnalon otthagyta mindeme mesés gazdagságot, világszép feleségét, hét deli gyermekét, vásárolt egy lerobbant lakókocsit, hálót, botot, horgokat, és kiköltözött a folyópartra, a vasúti híd közelébe.
Későbben a lakókocsit is eladta, vett egy ócska kínai sátrat, mely több helyen is beázik, s most ebben húzza meg magát. De bizonyára majd ezen is túlad hamarosan, hiszen időközben már rájött, hogy a legislegszebb takaró a csillagos ég, vánkosnak az alkar is megteszi, ha meg netán túlságosan zordra fordulna az időjárás, a híd alatt nádból pompás kis zugot tud kialakítani magának. A folyó ád vizet és halat eleget, az erdő fát, gyümölcsöt, gyökereket... Ha éppen nem az úszót lesi a víztükrön, akkor gombát gyűjt a csalitosban vagy erdei madarak tojását. Vagy csak ül egy erdőszéli bükknek dőtve a hátát, s a pravoszláv szentek cselekedeteit olvasgatja a bárányfelhőkből. Hosszú szakállába fehér rovátkákat ír a csend, melyekből aztán a bölcsességnek méze csepeg lassan a pázsitra, s mely cseppek helyén majd illatos virágok nyílnak a következő tavaszon.
Vitorlavászon,
a Magas Ég apró arany szegeletén látszom,
ahogy lassanként szemhéjaid mögött
mindenre alászáll az Alkonyat.
Nem fázom,
lelkem azóta sem szívja fagy,
se rettegés,
se gyönyör,
se kín,
se a haragszomrád,
se a jajdeszépvagy,
óh, hazám.
Azám...
Bizony: pipiske havon,
felpipiskedek az Isten
homlokáig,
s ezüst csókot nyomok az Öreg
fejére, hejj,
mindennek tetejére, Numi Tárem,
Arany Atyácskám,
szegezd hát Tekinteted a
Világ Virágos Bölcsejére,
ember lakik itt, s
toportyán,
kutyabenge, nadragulya,
szoke folyó, s folyami
garnéla a folyó
partján.
Zöld a gyékényes, és
zöld a víg kedvem is, míg zengi
zöld nótáját a vén Lantos
a lantján.
Nincs szív, mit át ne
járna,
s nincs seb, melyet
heggel nem takar. Nincs no,
nincs sírás, a pillanatom
az örök, a végtelen kihívás,
s a vén zenész vándor gitárjával
mit akar?
Tarkót vakar, lepi a penész, árad a
csend, mennél már?, menj hát,
vár rád Párizs, New York és
Dakar,
indulj!, szólít a csend, az álom,
s a végtelen belenyugvás.
A neve nem más: Mosoly.
Hazaérni mindenáron!
Egy meg Ketto az Három
Nap a séta,
Hét emelet felfelé, az
már Tizennyolc és Három...
míg az utamat járom,
mászom a Hegyet (mely nem
megy Mohamedhez),
albatroszt nem látok, csak
legyet,
fekszem a porban, élvezem,
helyem nincs itt a Sorban,
se ott, persze!, s
örömöm se lehet a borban,
a borban, az Új
Borban, sejj!
vinnyogni nem látsz,
rágyújtok, rágyújtok,
Hola, Hombre,
buenos Dias, comprensible?
Hol van Víz, hol van? (Water,
Wasser, Szú, Aqua,
Voda, hogymondják-
az inuitok, az Igazság?,
Borban!)
Odamegyek-arramegyek,
kecses lankák, rónák,
hegyek,
látjátuk szümtükhel, mik vogymuk.
S aztán még:
menni vagy maradni?
ugyan!
(Jaj, az Örök Kérdés:
menni vagy nem menni?)
Ó, hát a Világ Köldöke
mindig veled van / vándorol,
csak pillants fel öreg
álmodból, Álmodó,
én nem ott mérettetek, hol
mázsálásra a Költo ma
sorba áll...,
szólítsa bár Allah, Siva
vagy a Halál,
nem.
Aprócska költocske Útjára
rátalál.
A hazám?
Azám!!
Hazám már-már nem is a
Nyelv...,
inkább a tiszta
Gondolat.
Szekér halad, Mezo szalad,
Szép Szárnyait kitárja,
nem lassítja Hadak Útja,
Vizek Árja,
Délibáb Fénye,
Szép Mezok Lánya.
(Én vagy. Te vagyok.)
S az otthon, ahol a szív,
s a haza, ahol a
Lélek s a
Tiszta Gondolat,
mely úgy kap erore bennem, hogy:
Buvös erod fejtsd ki sebten / Szárnyalj szélnél sebesebben!
Hát, valahogy így,
Kedves Véreim,
tudjátok:
bár vitorlavásznon mászom, s
az Aranyos Szegeletben alig-alig
látszom,
(LÉGY!)
a raszta szív örökké dobog.
Most pedig a természet osi
hangja hív,
hangom s lantom eddig vágott ma csendbe
rendeket,
kardom szögre akasztom, s
itt is hagyom Kendteket,
Hare Krisna, Hare, Hare,
versecském A-mollban péntekünkre
ennyi volt:
Vale!
Az általános iskolákban folyamatosan változtatnak a szabályon, nem igazán tudják eldönteni, vajon mikor kezdjék el az idegen nyelv oktatását. Elsőben? Negyedikben vagy ötödikben? Szerény véleményem szerint itt is érvényes a szabály, hogy „minél előbb, annál jobb”. Nem hiszem, hogy bármilyen „identitászavarhoz” vezetne, ha a kicsik már az óvodában megismerkednének az alapokkal.
Hát... nagyon rácsodálkoztam én nemrég erre a „szép új világra”, ami most a kórházunkban (meg úgy az egész egészségügyben) tapasztalható... nagyon korán...
Jaja, annak persze most is örülök, hogy a rehabilitáción nem azzal kezdték, hogy kiforgatták a zsebemet, mielőtt még a nevemet megkérdezték volna... hogy a dokinéni fiatal volt, csinos és még mosolygott is – ingyen. Meg biztatóan. (Jaj, hát nem, nem úgy... hanem hogy semmi komoly gond nincs, ne aggódjak.)
S még az is kellemesen meglepett, hogy mentőautóval ingyen és bérmentve elszállítottak bennünket a reumatológushoz, aki a kanizsai fürdőben rendel. De a dolgaink mégis itt kezdtek valahogy szétcsúszni...
Remek agytorna a keresztrejtvényfejtés... s nem épp utolsósorban kitűnő relaxáló, unaloműző tevékenység. Még az egyetemen ajánlotta is a tanárnő, mikor földműveléstanból vizsgáztam. Mármint azért, mert a memóriát is javítja. (Persze akkoriban nem volt ezzel semmi gondom, egészen más okokból voltam dekoncentrált.) Egyébként azokban az években éltem leginkább ennek a szenvedélyemnek: havonta több kiló rejtvényújság összegyűlt a cseppnyi íróasztalom sarkán. Megvoltak a kedvenc lapjaim, a sem túl könnyűt, sem túlságosan nehezet (amolyan „megfejthetetlent”, lexikonokból összeállítottat) kedveltem a leginkább. Mostanság beérem a heti három-négy rejtvénnyel, szóval az azokban a lapokban megtalálhatóval, amelyeket olvasok. Ezekben elsősorban hazai fejtörők szerepelnek. Hát... olykor nem nagyon bánnám, ha inkább „ollózott portékát” kínálnának...
(Pokolgép: Ítélet helyett)
Fenyvesi Ottó
Maximum Rock & Roll
&
Vadnak születtünk.
Kosnak, baknak, oroszlánnak,
bikának. Vízöntőnek, mérlegnek,
skorpiónak. Szűznek.
Sárkánynak, lónak, disznónak.
Szépek voltunk és hamvasak.
Mi voltunk az égen a csillagok.
&
Valahol Little Richard énekelt.
Álltunk szétvetett lábakkal.
Fogtuk az akkordokat,
feszítettük a húrokat.
Egy lány haját simogattam.
Hosszú volt és hidrogénszőke.
Szorítottuk egymást.
Álltunk szétvetett lábakkal
a keserű ízű sárga fényben.
Nem akartuk egymást elfeledni.
Hivatkoztunk szerelemre,
az anyánkra, a helyi színekre.
Esküdöztünk a hetvenes évekre.
&
Vadnak születtünk.
Kurucnak, labancnak.
Kopasznak. Kutyának,
ebnek. Porszemnek.
Igennek, nemnek.
&
Elvonult a vihar,
elszálltak a múzsák.
Elmentek messzire, délre.
Magukkal vitték a nyár dallamát.
A tócsák tükrében egy csokor
napfény hervadozik.
Elmentek a múzsák.
Elmentek Electric Ladylandbe.
&
Hagyd a romantikát másra!
Nem szeretem többé a szád.
Nem szeretem a köldököd.
Nem szeretem a trikóid színét.
Nem szeretem őket.
Nem szeretem a lapockád.
Nem szeretem,
ahogy tartod a ceruzát.
Nem szeretem a tomporod szőrzetét.
Nem szeretem többé.
A homlokod. A hónaljad.
A szemölcsöt a hátadon.
Nem szeretem a szemed színét.
A lapockád.
Nem szeretem.
Ahogy fogod a ceruzát.
Nem szeretem.
Nem.
Óh, nem!
A vérem a méreg a vérben, hhh...
Az alant olvasható téma még meg is ihletett... sőt: talán újra és újra ismételt gerjedelmekre késztet, hogy a szűz hómezőt apró fekete krampuszszempillákkal telepiszkoljam. Nyomokban ott olvasható az első kötetben (Költőfogyatkozás).
Minek. Az öreg, hülyen néni, hehe. Rekkenő – mondhatni: tangarohasztó – forróság a buszban. Röszke. A menetrendszerinti járat tikkadtan araszolgat előre. Aludni, ébren lenni egyaránt lehetetlen. Az ángyi két-három üléssel előttem foglal helyet. Terjedelmes ülepén átnedvesedik a verejtéktől a kikeményített rokolya. De ő nem szenved! Sőt! Remekül érzi magát! Fáradhatatlanul szórakoztatja a mellette bágyadtan pihegő diáklányt. Mesél, tyű! (Ismeri az áldozatát? Ugyan! Mit számít?!) Hogyan gondozta
az anyját. Éveken át pelenkázta, egymaga forgatta, tömte bele az ételt, amit az többnyire etetője arcába köpött vissza. És tűrt! Szegény... miközben vér szivárgott a szegény állat végbelén.
S csak mondja a néni. Sorolja serényen. Győzi végig a hosszú és keserves úton. Az egész busz hálásan hallgatja. (Merthogy nem pianissimo ám! Á! Ugyan!) Döbbent csend, mindenki feszülten figyel. Performance at the border.
Olvasd a Képes Ifjúságban:
(fotó: Beta/AP)

Beta/AP Egy rossz szó sem érheti a még hatalmon levő kormányunkat. Az állandó elégedetlenkedők és az ellenzékiek ugyan folyamatosan ócsárolják minden lépését és intézkedését, amiben sok igazság van, ugyanakkor szem elől tévesztik, hogy úgyszólván együtt lélegzik a néppel, és esetenként még a népi mondások tartalmát is hajlandó törvénybe foglalni.
Vegyük például a vagyonadót. Mindegy, hogy az ember házat épít vagy lakást vesz. A saját családi tető megszerzésébe legalább fél életét beleöli. Megvonja magától a jobb falatokat, nem jár nyaralni és telelni, a használt ruhákat árusító üzletekből öltözködik, miközben fogalma sincs arról, hogy lakhelyén merre található a könyvesbolt. Olvasásra ugyanis nincs ideje, mert ha csak egy mód van rá, pótkereseti lehetőségek után kutat.
Szóval húsz-harminc évig kulizik, míg végül (önmaga előtt büszkén) beköltözik a sajátjába. Ha ez az év valamelyik negyedének végén történik, jószerével be sem csukta rendesen az ajtót, csenget a postás és hozza a vagyonadócsekket.
Vidéken, úgy tudom, megfizethető összeget követel az önkormányzat, a fővárosban azonban egy átlagos kétszobás lakás tulajdonlásáért évi tizenkétezer dinárt is bevasalnak rajta.
Káromkodik veszettül, de fizet. Dühében azonban eszébe sem jut, hogy a kormány csak a népi mondást tartotta szem előtt, amikor törvénybe iktatta ezt a sarcot.
„Aki panaszkodik, vegyél el tőle, aki pedig dicsekszik, adjál neki”.
Vajdaságban: ma felhős, ködös idő lesz. Gyönge, változó irányú szél fúj. A hőmérséklet hajnalban –1, nappal 4 fok körül alakul.
Az ország területén: borús, ködös időtől tarthatunk, csak a hegyvidéken oszlik szét a felhőzet. Gyönge, változó irányú szél fúj. Hajnalban a hőmérséklet –7 és 1, nappal –1 és 5 fok között ingadozik.
Távolabbi előrejelzés szerint: csütörtökön túlnyomórészt napsütésnek örülhetnek, reggel ködképződéssel, Vajdaságban felhős idővel kell számolni. Pénteken felhősödik, eső, havas eső esik. Szombaton borús, szeles idő, délelőtt havazás lehetséges, csak Vajdaságban lesz mérsékelt felhősödés, de az éjszakai órákbakban itt is havazik.
Európában: jobbára beborul a brit szigeteken, Franciaországban, Skandinávia déli részein, északon pedig havazik. A Balkán-félszigeten szintén szomorkás idő lesz, máshol kisüt a nap. Erős szél fúj Nagy-Britannia északi vidékein és az Északi-tengeren. A leghidegebb Moszkva –1, a legmelegebb Lisszabon 15 Celsius-fokkal.
Plüsspingvint mentett nagy buzgalommal egy teljes csapat Németországban, mert több ember igazinak nézte az állatot és riadóztatta a hatóságot.
Az eset Heidelbergben történt. A Neckar folyón úszott a pingvin, az emberek pedig úgy látták, hogy jégtáblához fagyott a madár. Több se kellett a buzgó állatvédőknek: menten telefonáltak a rendőrségnek, amelynek emberei elég dühösek lettek, amikor szembesültek azzal, hogy feleslegesen száguldottak pingvint menteni. Az állat csak plüss volt, a jégtábla viszont valódi. A rendőrség szerint feltehetően viccből fagyasztották valakik jégtömbbe és indították útjára a folyón – adta hírül a brit Metro újság.
Nem ez az első eset, hogy Németországban műállatot mentett a hatóság. Éppen egy éve 25 tűzoltó küszködött egy tóra fagyott hattyú életének a megmentéséért, mígnem kiderült, hogy ők is csak műanyagmadárért vesződtek. Az a mentés Straubingban történt, a műhattyú viszont nem viccből került a tóra: horgászok hagyták ott, hogy elijessze a halevő madarakat.